A szecessziós Kultúrpalotát 1912–1913-ban, közadakozásból építtette Máramarossziget lakossága, Sándy Gyula budapesti építész tervei alapján. A kivitelező cég a beregszászi „Fuchs és társa” volt. Az épület báró Perényi Zsigmond nevéhez köthető, aki Máramaros vármegye főispánjaként a megyében működő kulturális egyesületeket akarta egy födél alá gyűjteni. A négytornyos palotában kapott helyet a városi könyvtár, a Széchenyi úri kaszinó, valamint a Máramaros Közművelődési Egylet székháza. Ide került Hollósy Simon Huszti vár című festménye is. Trianon után a román állam az ASTRA román egyesületnek adta használatba az épületet. Zolopcsuk Pál Róbert helytörténész szerint 1938-ban egy ideiglenes bizottság döntése nyomán került az épület az ortodox egyház tulajdonába, és ortodox püspöki palotaként működött 1940-ig. A második bécsi döntést követően a palotát a magyar kincstár tulajdonaként telekkönyvezték, a világháború vége felé hadikórházzá alakították. 1945 után a román állam volt a tulajdonosa. Jelenleg városi könyvtár, művészeti iskola, tánciskola és egy egyetemi részleg működik benne.

A roppant nagy épület a városközpontban épült meg a századfordulón (1896-99), a II. világháborúig csak köztörvényes rabok töltötték itt a kirótt szabadságvesztésüket. 1948-tól vált a kommunista rezsim hírhedt politikai börtönévé. Kezdetben a környék „renitens” egyetemi hallgatóit és földműveseit, 1950-től a két világháború közti politikai elit tagjait hurcolták ide. Falai között akadémikusok, miniszterek, katonatisztek, az egyházi élet fő méltóságai sínylődtek embertelen körülmények között.  Itt tartották fogva többek közt Márton Áron római katolikus püspököt, és a két világháború közti időszak két legfontosabb politikai vezetőjét, Iuliu Maniut, a Nemzeti Parasztpárt elnökét és Constantin Brătianut, a Nemzeti Liberális Párt vezetőjét.
A börtön gyakorlatilag egy megsemmisítő tábor volt, rabjai zsúfolt cellákban a minimális higiénia hiányában reménytelenül várták sorsuk jobbra fordulását. A későbbi tényfeltáró kutatások megállapították, hogy a mintegy 200 rab egynegyede nem élte túl a megpróbáltatásokat öt év alatt. A hírhedt fekete cellákban 3-4 évig is raboskodtak étlen-szomjan magánzárkások teljes némaságban. 1955-től Románia az ENSZ tagjaként köztörvényessé minősítette vissza, a politikai rabok egy részét elengedte, másokat áthelyeztek, kényszerlakhelyekre utasítottak. 1977-ben kiürítik, majd két évtizedes enyészet uralja a komor falakat.  A Ceaucescu-éra alatt hallgatásra ítélt Ana Blandiana és férje Romulus Rusan kezdeményezésére a bukaresti Társadalmi Akadémia Alapítvány megkezdi múzeummá alakítását, mely 1993-ban nyitotta meg kapuit.
Forrás: kirandulastippek.hu